Hermann Hesse - Demian

Kb 1 évvel ezelőtt olvastam egy értékelést a könyvről egy olyan ember tollából, akiről tudtam, hogy jól ír. Maga az írása lekötött, a könyv viszont nem igazán érdekelt. Nemrég újra szembejött velem a könyv kisebb-nagyobb véletlenek folytán, hosszúnak sem volt hosszú, így gondoltam megér egy próbát, hátha az elmúlt időszak megedzett rá.

Először is egy kicsit Hesséről: sokszínű pályamű, spiritualitás, több ezernyi könyvkritika és persze irodalmi Nobel-díj. Bőven volt neki ihlete, hogy írjon, a Demianben is felfedezhetőek ilyen-olyan átfedések a valóság és a kitaláció között.

Maga a Demian Emil Sinclair (ami egyben Hesse írói álneve is volt) felnőtté válásának történetét meséli el. Kezdetben adott egy rendes gyerek szerető szülőkkel, testvérekkel, barátokkal körülvéve. Emilnek ez így tökéletesen megfelel, ragaszkodik ehhez az állapothoz. Egy nap azonban szembekerül egy alapvetően más társasággal, egy hazugság miatt pedig tartozása lesz az egyik tag felé. Ezután tovább hazudozik, mélyül a bűntudata és úgy érzi egyre mélyebbre süllyed.

Itt jön a képbe Max Demian, pont jókor, hogy segítsen Emilnek rendezni a helyzetet. A probléma megoldása után sem távozik, hanem inkább egyre több helyen tűnik fel, mintha szándékosan keresné Emil társaságát. Demian mondhatni elindítja az útján a fiút. Történeteket mesél neki, megkérdőjelezteti eddigi iskolai óráikat és azt, amit a világról mondtak nekik, röviden eléri, hogy Emil is gondolkodni kezdjen a környezetéről és rájöjjön, hogy nem mindig az van és lesz amit a szülők/tanárok/társadalom diktál. 
Emil persze nem tudja, hogy melyik irány a helyes. A Demian által feltárt új, ismeretlen világ, vagy a régi a családi légkörrel az összes hazugság és szenvedés nélkül. A két opció között őrködik, tudja hogy ez nem választás kérdése, a változás akkor is bekövetkezik ha ő nem akarja.


Számomra úgy tűnt Emil szüleinek semmi beleszólása nem volt, milyen ember lesz a fiuk. Ezt a szerepkört Demian teljesen átvette. De vajon milyen arányban kéne a szülőknek és milyenben a barátoknak, egyéb ismerősöknek belefolyniuk a személyiségünk alakításába? Ez elsősorban rajtunk múlik, vagy inkább a környezetünk formál minket? Persze nem lehet mindenki olyan "szerencsés", hogy szembejön vele az utcán egy Max Demian, aki majd elindít egy olyan úton, amivel teljesen meg leszel elégedve.

Elizabeth Gilbert - Ízek, imák, szerelmek

 

Ha bárki úgy döntene a környezetemben, hogy egy évre lelép 3 országba, ahol majd szépen összerakja az élete széthullott darabkáit, azt mondanám biztosan menekül valami/valaki elől. A könyv elolvasása előtt nem teljesen értettem volna, hogy egy problémát miért nem lehet megoldani ott, ahol elkezdődött. Én is próbáltam még a menekülős módszert, legtöbbször nem jött össze, szóval én egy ideje azért utazom, mert imádom és nem mert éppen menekülni támad kedvem. Gilbertnek viszont sikerült meggyőznie, hogy néha igenis a saját érdekünkben érdemes lelépni. Ha bennünk nem is változik semmi ennek ellenére sem, legalább a környezetünk igen.

Az első úti cél Olaszország volt, de ezt is meglehetősen sokáig halogatta. Pontosan tudta mit akar, mégsem találta meg soha a megfelelő időpontot. Sorra hagyta, hogy a környezete és a problémái diktáljanak, míg elért arra a pontra, hogy elege lett és végre elhatározta magát. Ez mind szép és jó, csak ami utána jött az lett kissé lapos.

A filmben ez a rész tetszett a legjobban, írott formában viszont ez kötött le a legkevésbé.
Lényeges dolgok: egyedül volt miközben egy szerinte romantikus nyelvet tanult (érzem én az iróniát), leküzdötte a depresszióját (amiért persze jár a taps), és meghízott. Erősen próbált hozzászokni a környezetéhez, de néha azt érzetem, hogy még mindig el van tévedve. A visszaemlékezések viszont meggyőztek, hogy pontosan tudja, hogy mit csinál és mire van szüksége ahhoz, hogy jobban legyen. Már az elindulása előtt is mondhatni nagy utat tett meg önmagért, de természetesen az igazi végeredmény további mérföldeket igényelt. 

Indiában persze folytatódott, sőt felértékelődött a "lelki megtisztulás". Itt végre olyan emberekkel volt körülvéve, akik hasonló dolgokon mentek keresztül,

Sokat szenvedtem ezen a részen de szerintem leginkább a nyelvi korlátok miatt. Angolul olvastam és néhány rész mind a mai napig kissé zavaros. Egy világ életében mondhatni ateista ember megtalálja Istent.  Ez a mondat önmagában kissé riasztó lenne számomra, de Gilbert egyáltalán nem egy megrészegült fanatikust juttatott az eszembe (fogalmam sincs miért tartottam ettől...), így megbékéltem ezzel a résszel. Azért ennek ellenére sem tudtam teljes egészében átélni/érezni ezért számomra (meg ahogy tapasztaltam még sokak számára) ez volt a legkevésbé élvezhető rész. Nem a sok vallásos és indiai szösszenet zavart, csak egyszerűen nem áll az egész "találjuk meg Istent és így önmagunkat" procedúra olyan közel hozzám.

Indonéziában viszont bebizonyította, hogy egy törzsgyökeres amerikai a világ másik felén sem változik. Nekem legalábbis nem úgy tűnt, mintha fel tudná venni a helyiek tempóját (vagy inkább lenyugodni arra a szintre). Folyton intézkedett, aggódott ami kissé irritált. Persze a jó szándék vezérelte és hasonlóak, a ház sem lett volna meg időben, de én komolyan csodálkoztam, hogy nem esett szét idegileg ennyi huza-vonától. Semmi látványos, teátrális dolgot nem csinált, lelkiekben sem érzékeltem akkora változást nála, ezért ebből a részből leginkább annyi marad meg, hogy összejött neki egy kapcsolat. Ez is valami, a film megnézése nélkül is számítottam volna egy ilyen lépésre, de ezek után már efelett is zsigerből elsiklottam. Mondhatni előre lelőttem magamnak a poént...

A film alapján őszintén szólva mást vártam. A történet eleji depresszió leküzdése után kezdett egy kissé ellaposodni a történet. Úgy éreztem, hogy a nehéz részen túljutottunk és innentől már minden mindegy, úgyis happy end lesz a vége. Még akkor is ha valóban megtörtént eseményekről van szó. Persze nem minden lelki válsággal küzdő harmincas teheti meg, hogy egy évre lelép összeszedni magát. Ez nem így működik, de talán nem is ennek kell a mércének lennie.
Gilbertnek legalább összejött.

Egy makulátlan elme örök ragyogása (Eternal Sunshine of the Spotless Mind)

Michel Gondry 2004-es filmje Joel Barish (Jim Carrey) és Clementine Kruczynski (Kate Winslet) megismerkedésének majd kapcsolatának történetét dolgozza fel. Egy Montaukba tartó vonaton kezdődik a történet, de a pár ekkor már túl van egy két éves kapcsolaton. Egy vita után azonban Clementine úgy dönt, felkeres egy Lacuna nevű céget, hogy kitöröltesse Joellel kapcsolatos emlékeit. Mikor erről Joel tudomást szerez barátaitól, ugyanerre szánja el magát.

A film legnagyobb részét Joel kezelése teszi ki. Mély álomban a Lacuna emberei emlékről emlékre próbálják eltávolítani az agyából Clemetinet. Csakhogy Joel a folyamat közben rádöbben arra, hogy ő ezt mégsem akarja. Nem szándékozik elveszíteni sem az emlékeit, sem a lányt, így mindent megtesz ennek érdekedében. Egy ember ön-ön tudata ellen folytatott küzdelmét láthatjuk, ahogy a sok boldogtalan emlék ellenére is próbál görcsösen belekapaszkodni a pozitívokba. Egyszerűen bármennyi csalódás és szomorúság is érte a kapcsolatuk alatt őket, még ezek után is ragaszkodnak egymáshoz. Sőt, a kitörlés után mindkettejükben egyfajta hiányérzet alakul ki, tisztában vannak vele, hogy valami nincs rendben, csak éppen az emlékeik hiánya miatt nem tudják, hogy pontosan mi. Nem gondolták komolyan, hogy megszabadulnak az emlékeiktől, ezt az is bizonyítja, hogy összefognak Joel fejében, hogy Clementine ne tűnjön el végleg. Mindent megpróbálnak, hogy ez sikerüljön, mindezt persze Joel fejében. Ez akár tökéletesen be is bizonyíthatná néhány tudós álláspontját, miszerint a tudatalattinak igenis „hatalma” van. Agyunk tudatalatti része felelős az ösztönös dolgokért, például önkéntelenül is, de veszünk levegőt. Továbbá úgy tartják, ide raktározódnak el régi emlékek, adatok, amik váratlanul akár elő is törhetnek onnan (Déjà vu-érzés). 

Nyilván mindenkiben felvetődik a gondolat, hogy ténylegesen mennyire nagy is a tudatalattink befolyása és mennyire kell ettől félni. Mennyire lehet képes az agyunk egy nem teljesen tudatos rész irányítani akár egyszerűnek tűnő tetteinket vagy döntéseinket? Továbbá mennyire kellene tartanunk attól, amit nem tudunk irányítani a fejünkben? Ez a film viszont leginkább pozitív az ellenkezőjét vázolja fel: egy olyan helyzetet, amikor Joel teljes egészében képes kihasználni a tudatalattija rejtett területeit. Tudósok szerint az agyunk mindössze 10%-át használjuk átlagos körülmények között (van, aki ezt 2%-ra teszi, ami kissé sértő lehet egyeseknek), de Joel majdhogynem feltérképezi az egész agyát. Rejtett zugokba, emlékekbe menekíti Clemetinet és saját magát is, hogy megőrizze legalább a lány emlékét valamilyen formában. Ez az elkeseredett menekülés pedig kizárt, hogy mindössze egy elhanyagolható, jelentéktelen kis 2%-os szegletben játszódna le. Legalábbis szerintem. Erről a témáról nem igazán lehet csak tudósok véleményére hagyatkozni, hiszen rengeteg elvont, már-már ezoterikusnak titulálható, de önmagát hitelesnek tartó portál értekezik a témáról. Ez is egyike lett azoknak a kérdéseknek, amik egyre inkább foglalkoztatják az emberiséget. Teljesen jogosan, hiszen végül is az agyunkról van szó.

Joel esetében viszont szó sincs félelemről vagy bizonytalanságról. Legalábbis az agyával kapcsolatban. A lány elvesztésétől természetesen retteg. Nem csak vele, de az agyával is szövetkezik a "kintiek" ellen. Végül sikerül megegyezniük Clementine-nal, hol találkozzanak, a történet végén pedig egy tengerparton össze is futnak. Újrakezdik kapcsolatukat, a teljes kudarc tudatában persze. Itt persze megint felmerül egy fontos kérdés: megéri-e még így mindent előröl kezdeni, mintha semmi sem történt volna a múltban, vagy pont hogy a kudarc fogja segíteni őket? Hiszen Joel és Clementine már elmondhatja, hogy tényleg átmentek már egy-két hullámvölgyön együtt, jobban megismerték egymást, ezáltal talán a hibák is kiküszöbölhetőek lesznek következő alkalommal. Vagy nem, majd eldől. De kell, hogy oka legyen annak, hogy az átéltek ellenére mégis megbeszélnek egy találkozót. Vagy már maga a tény, hogy szövetkeznek a Lacuna emberei ellen. Minden jel arra mutat, hogy nem teljesen megalapozott döntés volt ez a részükről, egyszerűen csak belefáradtak, hogy ugyanazokat a köröket futják.

A film felépítése eléggé komplex, néha nem teljesen egyértelmű pontosan hova is kalauzol minket a rendező, de ha egyszer beleássuk magunkat fontos és enyhén filozófiai vonatkozású kérdések is vetődhetnek fel, amikre tőlünk függ, hogy hajlandóak vagyunk-e megkeresni a választ.

Gondry előtte leginkább elvont, egyedi klipjeivel és reklámjaival tűnt ki. Dolgozott már együtt többek között a Radioheaddel, a Rolling Stonesszal, de számos klipet rendezett már Björknek is. Reklámjai közül talán a Levi’s és a Nike márkáknak készítettek a legismertebbek. Kis- és dokumentumfilmjei száma nem rúg olyan magasra, mint a fent említett másik két műfajéi, de ugyancsak sikerült belevinnie utánozhatatlan egyéniségét a kevésbé ismert műveibe is. Legnagyobb inspirációjának a Le voyage en ballon (Utazás a léggömbön) című francia kalandfilmet tartja.

Böszörményi Gyula - A Rudnay-gyilkosságok (Ambrózy báró esetei 2.)

A Leányrablás Budapesten című, nagysikerű regény folytatásában a szerző tíz valóban megtörtént, a korabeli sajtó által dokumentált esetre igyekszik fényt deríteni, miközben e szép, izgalmas, békebeli korban valóban élt személyek és valós helyszínek sorát szerepelteti. A nyomozás csak most veszi igazán kezdetét!

A magyar történelem sosem volt a szívem csücske, mégis imádtam ennek a könyvnek minden sorát. Szerintem eleve nem könnyű egy történelmi regényt megálmodni, hát még ha 10 valóban megtörtént gyilkossági eset is van a dologban. Gyula bácsi persze tökéletesen vette az akadályt, a végeredmény pedig az egyik kedvenc magyar könyvem lett.

Erős a gyanúm, hogy a tényleges könyv megírása feleannyi idő volt, mint a rá áldozott kutatómunka. Minden adat a helyén, még a legjelentéktelenebb szereplőknek is megvan a maguk helye és szerepe, minden összefügg mindennel, rejtély rejtély hátán és közben a nőknek még mindig otthon van a helyük. Nemcsak, hogy a kor ábrázolása helytálló, de az adott korhoz képest meglepően izgalmas (legalábbis engem megfogott, annak ellenére- hogy ezt az időszakot annyira nem preferálom), hiteles és nyílt.

Értem értem az utóbbit úgy, hogy drága főhősnőnk persze nem elégszik meg a társadalom által rátukmált sztereotípiával/skatujával és természetesen kedvenc bárónk sem az arisztokraták leányálmát éli. Ha ez a két karakter összekerül ott persze, hogy szegény olvasó csak a fejét kapkodja non-stop. Külön-külön is imádtam őket, de egy szerelmi szálnak persze én sem lennék ellene. A mellékszereplők is rendesen ki voltak dolgozva, mindegyikőjük fontos szerepkörrel, miközben pontosan tudtuk, hogy kik is vannak igazán a középpontban.

Egy magyarázat-áradat nélküli Böszörményi könyv pedig nem is lenne Böszörményi könyv. Én már olyan szinten hozzászoktam a rendszeresen felbukkanól megjegyzésekhez , hogy egyáltalán nem voltak zavaróak. Sőt, a pontos dokumentálás inkább valosaghubbe tette a történetet. Az olvasó méginkább maga elé tudta képzelni a korabeli Magyarországot az összes piti bűnözőjével és sikátorával. Az idegen szavaknál a fordítások pedig különösen jól jöttek. Nem egy könyvnél kergetett már az őrületbe, amikor a végére kellett lapozgatnom a magyarázatokért. 

Összességében a minőség, a tartalom, a stílus és a történet vezetése is tartja a megkezdett színvonalat. A borító pedig változatlanul gyönyörű. Bárki is felelős érte, ezért külön köszönet jár neki. Tipikus példa arra, amikor egy könyvre már ránézni is jó, mert tudod, hogy ebben az esetben nyugodtan lehet ítélni a borítóról is.

Leiner Laura - Hullócsillag (Bexi 2.)

Bexi, akinek mostanra megjelent, és zajos sikert aratott a második nagylemeze, az Offline, továbbra is sikeres énekesnő, Nagy Márkot viszont teljesen elfelejtették, mert végül nem ő nyerte a tehetségkutató műsort. Körte mindent megtesz, hogy ismét sikeressé tegye Márkot, de ez nem egyszerű, nagyon mélyről kell felhozni a srácot. És hát ott vannak neki Aszádék is, még mindig a garázsában. Ezért aztán Körte megragadja a romlott majonéz miatt adódó lehetőséget, és belegyezik abba, hogy menedzseltjeivel Londonba repüljön egy utazási műsor forgatására.

Ki lehet 17 évesen öregedni Leiner Laura könyveiből? Nagyon úgy tűnik, hogy nekem sikerült. Az SzJG után számomra egyfajta mélyrepülésbe kezdtek a könyvei, az igazi kőkemény, mélypontot persze az Akkor szakítsunk jelentette, de úgy látszik ezzel a sorozattal se tud majd visszahódítani. Ezen a ponton nekem már több sebből (illetve lapból) vérzik az egész, mint amit elviselnék, mégis valamiért rendre újabb és újabb esélyeket adok neki. Megszokás, naivitás, unalom, nem akarom tudni minek nevezzem, de Laura könyvei már nem ugyanazt jelentik nekem, mint pár éve.

Már az első könyvnél is az volt az érzésem, hogy néha mintha nem is itthoni keretek között játszódna. Ebben a részben ez csak erősödött bennem, Bexi nem is tudtam hova és milyen nagy sztárnak képzeli magát. Nem hinném, hogy ennyire nagy színvonalú lenne a magyar pop zene/ipar, hogy ki sem látszanak a munkából, bár én soha nem voltam oda a magyar popzenéért, soha nem ástam bele magam egy-egy hazai "híresség" magánéletébe, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire elfoglaltak lehetnek.... "Hatalmas médiaérdeklődés", feszített munkatempó egy olyan országban ahol nem lakik 10 millió ember sem, akiknek ehhez mind közük lenne?? Másfelől a könyv rendre tele van olyan jelenetekkel ahol Bexi egész nap otthon van, tanulni persze képtelen,a zenével szintén nem foglalkozik, de azért a munkából ki sem látszik saját elmondása szerint... 

A szerelmi szál.... szerintem konkrétan nem is létezik. Egy nagy szenvedés-halmaz, nem több. Geriről össz-vissz annyi infót kapunk, hogy ő az ex, a "nem mainstream" zenész és a szemét egy személyben, Se több, se kevesebb. Na ezek után próbálja bárki eldönteni, hogy Bexi mit lát benne... Nagy Márknak ezzel szemben túl sok oldalát ismerjük. Nem fogott meg különösebben, mint karakter, a való életben is jó messzire szeretném tudni magamtól az biztos. Számomra tipikusan az a jellem, aki a saját maga szemében tökéletes, és mindaddig képtelen felfogni, hogy bizony ő is tud hibázni/pofára esni, amíg meg nem történik vele a "baj." De persze ekkor is másnak kell kiráncigálni az önsajnálatból és a tehetetlenségből. Egy bizonyos szintig mindketten kihasználták/ják Bexit, és ez fordítva is működik. Geri miatt futott be, most meg ő kell a műsorhoz. A srác önértékelését viszont remekül tükrözi, hogy egy ilyen lehetőséget is elfogadott. Márkkal pedig eleve így ismerkedtek meg. Nem tudom eldönteni, hogy melyik kapcsolat egészségtelenebb, de Márk annyi előnnyel indul, hogy Bexi a műsor után már teljesen önként segít neki.

A legtöbb problémának nem is nagyon értettem vagy csak már előzőleg túlságosan elment az életkedvem, hogy még a nemlétező okokat-indokokat is nekiálljam boncolgatni. Az, hogy képtelen tanulni mindenkivel előfordul, de nem  folyamatosan. Ezért lett magántanuló, saját időbeosztással, ha eddig nem tudott ehhez hozzászokni, akkor ez van, de persze a végén mindig a szülő érzi magát hibásnak ha kicsi lánya elcsesz valamit. Aztán ott van a Lili-ügy. Azt hiszem ez volt az a pont, ahol az utolsó csepp empátiám is elfogyott, de a kiscsaj úgy viselkedett, mintha minimum egy kivégzés elől menekülne az utcákon, nem pedig egy hétvégéről lenne szó az apjánál. Anti kifakadását viszont még annyira sem éreztem jogosnak, mint az összes többit feljebb. Addig érthető, hogy szüksége lett volna a barátjára egy fél napra, de valakinek közbe jön egy váratlan dolog, amire egy szerződés kötelezi és nem is a saját hibájából történt, akkor nem látom át, hogy ezen miért kell huzamosabb ideig hisztizni. 

A Körte, Fogd Be Aszád, Evelin csapat persze próbálta menteni a már alapjáraton menthetetlent. A legviccesebb jeleneteket most is nekik köszönhettem, és van egy olyan érzésem, hogy Evelin becsatlakozásával az együttesbe csak egyre több ilyet fog eredményezni. A sok drámázás után jó volt olyanokról is olvasni, akik nem akadtak fenn minden baromságon...

Sorozatok második részeivel szerintem már pszichésen is hadilábon állok, így egyenlőre kíváncsian várom mit sikerül kihozni a következőből.

Suki Kim - Nélküled mi sem vagyunk

Avagy Élet az észak-koreai diktatúra elit egyetemén

A Phenjani Műszaki Egyetem hallgatói – az észak-koreai uralkodó osztály gyermekei – naponta háromszor szabályos sorokban masíroznak az étkezőbe, Észak-Koreát és vezetőjét dicsőítő dalokat énekelve: „Nélküled mi sem vagyunk, Nélküled nincsen hazánk.” Megdöbbentő jelenet, de Kim Suki lassanként ráhangolódik a dallamra, és anélkül, hogy észrevenné, maga is dúdolni kezdi. 
A könyv amerikai–dél-koreai szerzője egy olyan intézményben vállalt angoltanári állást, ahol minden terem faláról Kim Ir Szen és Kim Dzsongil portréi néznek le rá szenvtelen pillantással. Az élet itt magányos és klausztrofóbiás hangulatú, különösen Kim Suki számára: minden egyes levelét cenzúrázzák, jegyzeteit és fotóit pedig el kell rejtenie a felügyelők, sőt saját kollégái, az evangélikus misszionáriusok elől is. 
A Nélküled mi sem vagyunk megindító és ritka bepillantást kínál a világ egyik legzártabb országába, és azoknak a kivételezett fiataloknak az életébe, akik egyszerre a rendszer katonái és rabszolgái.

A legtöbb észak-koreai történet az országból már kijutottak és nem a még bent élők vagyis a rendszer "foglyai" köré koncentrálódik. Ezért is érdekelt, milyen lehet a helyzet a határokon belül, ha már az azon kívülivel nagyjából tisztában vagyok (legalábbis szeretem ezt hinni...).

Egyfajta kettősség jellemzi az országot: a leginkább a látszattal törődnek, amit mind a külvilág, mind a lakosok felé mutatnak. Bombákkal fenyegetőznek, gazdaságilag az élen szeretnének járni (annak ellenére, hogy ilyen téren elzárkóznak), az országban viszont mindennaposnak számít az éhezés, vagy éppen a nem megfelelő ételek, a sorozatos áramkimaradások, a kényszemunkák (pl.: építkezéseken) vagy éppen a munkatáborok.

Hatalmas munka és energia lehetett kiépíteni egy ilyen elnyomó és diktatórikus rendszert egy olyan században, ahol majdnem mindenki fel tud/akar szólni a jogaiért. Ezzel szemben Észak-Koreában az engedelmesség és a hallgatás egyet jelent a biztos túléléssel. A lakosok viszont még ha akarnának sem tudnának kiállni magukért, olyan szintű ott az elnyomás, a megfélemlítés, a szabad akarat és az egyéni vélemény teljes semmibe vétele.

Ez ugyanúgy jellemző az elit rétegre, ha nem jobban. Ők egyben ugyanis az országot vezető réteg örökösei , akiknek  szinte már kötelességük mindenben engedelmes kiskutyaként követni az éppen hatalmon lévő diktátort. Így nem csoda, ha őket sokkal szigorúbban ellenőrzik, mint az átlag polgárokat. Habár az ország legelitebb (és abban az időszakban valószínűleg ez volt az egyedüli működőképes is) egyeteméről van szó, a leírtak alapján rendre egy rendkívül jól biztosított börtön ugrott be. Magas kerítés, őrök, szabályozott programok és bevásárlások, az addigi élet teljes hátrahagyása.

Mivel egy tanár/újságíró szemszögéből követhetjük végig az eseményeket, egyaránt megismerhetjük a tanár és diák oldalakat is. Az egyik leghatásosabb eszköz amivel az ország előszeretettel él, az a teljes bizalom hiánya. Nem hogy a diák nem bízhat a tanárban, és fordítva, barát a barátban, de még arra is van esély, hogy az embert éppen a tulajdon szomszédja küldte aznap koncentrációs táborba. 

A diákokat általában párokba osztják, de ezek csupán "kényszer-barátságok". Bizonyos időközönként mindenki új párt kap, csak hogy esélyük se legyen közelebb kerülni egymáshoz, netán megosztani a másikkal a rendszer ellen irányuló gondolataikat (ha egyáltalán vannak nekik...). A szüleikkel nem is nagyon találkozhatnak, sokszor azt se tudják, hogy vannak a testvéreik. Teljes bizonytalanságban nőnek fel, és a tudatban, hogy bárki, bármikor elárulhatja őket.

Ez alól még maga az elit sem kivétel. Kínosan ügyelniük kell minden kimondott szóra, minden kapott osztályzatra, hiszen ezek fogják egy napon meghatározni a jövőjüket. Születésüktől fogva a vezetők pozíciók nevelték őket, állandó nyomás és megfelelési kényszer nehezedik rájuk a párt felé, ami az életük irányítója is egyben. Magán iskolának csúfolt börtönben elő katonák, akik még a mellettük ülővel sem oszthatják meg, pontosan mit is gondolnak az életüket átszövő terrorról.

Mégis néha annyira ártatlannak, fiatalnak és esetlennek tűntek a lapokon leírt fiúk. Ugyanúgy szerették egymást ugratni, kosarazni vagy lányokról beszélgetni, mint bárki az ő korukban. Nem mertem/merek belegondolni milyen jövő vár rájuk...

Dühítő és egyben kétségbeejtően szomorú is ami abban az országban folyik és ennek gazdag-szegény ugyanúgy kárát látja, habár teljesen más formában.

Markus Zusak - A könyvtolvaj

1939, a náci Németország 

A Halálnak sohasem volt még ennyi dolga, de ő már tudja, hogy ez még csak a kezdet. Mert a Halál bölcs és kíváncsi, szeretne mindent tudni az emberekről. Együtt is érez velük, ha csak ideje engedi. 

Ő meséli el ezt a történetet, amely egy német kislányról, Lieselről, a családjáról és a barátairól szól. Meg fanatikus németekről. És egy zsidó fiúról, akit a háború alatt egy pincében rejtegetnek. 

Liesel imád olvasni, és ha csak teheti, könyveket lop. De a legkedvesebb könyve az, amit a pincében rejtőzködő zsidó fiú ír neki. 

És egyszer csak hullani kezdenek a bombák.

A téma nem a legvidámabb és nem is az egyik legkedveltebb eseménysorozat Európában. Az írónak ennek ellenére sikerült egy olyan szemszögből ábrázolnia a történelmi vonatkozásokat és a karaktereket, hogy azok egy teljesen más képet közvetítenek az akkori németekről és az akkori hangulatról. Azokat a németek, akik az akkori rendszer és közhangulat ellen voltak a törikönyvek hajlamosak elfelejteni. Pedig ott voltak ők is, csak sajnos kisebbségben, bujkálva és megfélemlítve. Biztos voltak már akkor is segítőkész Hans és Rosa Hubermannok, a poklot is megjáró Maxok, és persze Lieselek is szép számmal. Mind a maguk módján próbáltak túlélni kisebb nagyobb sikerekkel. És ettől lesznek annyira szerethetőek és valóságosak. Nem törtek meg a rendszer nyomása alatt, hűek maradtak ahhoz, amit helyesnek tartottak (értsd nem öltek/aláztak meg zsidókat) és az állandó rettegés ellenére sem adták ezeket fel.

A Halál narrálása persze emlékeztet mindenkit arra, hogy a történet mégsem lesz sétagalopp. Még a végén szegény olvasó elkezd reménykedni a happy endben... Ettől lett az egész sokkal valóságosabb számomra. Igen, pontosan attól, hogy egy megfoghatatlan, sokak által rettegett 'személy' vezet minket végig a könyvön, ahol az első sorok ellenére én mégis reménykedtem. Ez lehet, hogy naivitásra vall, de egyszerűen van valami a könyvben, talán a karakterek, vagy csak az én nemlétező optimizmusom, ami nem akarta ezeket az embereket holtan tudni. Náluk annyival rosszabb embereknek is sikerült túlélniük ezt az időszakot... A Halál viszont láthatóan nem érzett így. Kíméletlenül, elfogulatlanul közölte a tényeket, hiszen ez volt a dolga, nem pedig a megfáradt olvasók lelkének ápolgatása.

Ez tipikusan egy olyan szituáció, amikor a könyv nem hiába lett világsiker, az biztos. Bárkinek ajánlom, legyen töriszerető vagy nem. Az előbbi persze nem hátrány...